A nyolcvanas évek elején az egyik osztálytársam apukája beállított hozzánk egy bagolyfiókával. Vagyis, akkor még csak sejtettük, hogy az, mert pihés, bumfordi kis teste még bármilyen szárnyas élőlény – a varjútól a griffmadárig – beleképzelését lehetővé tette. Az apuka az erdei munkálatok közben bukkant rá a földön a csöppségre, és mivel nem találta a fészket, magára hagyni pedig nem akarta, magához vette. Ezen a ponton jutottunk eszébe, mint a lüke család, akikhez mindenféle állatot le lehet adni, így hát hazafelé becsöngetett hozzánk. Internet, állatvédő szervezetek, állatmenhelyek akkoriban még nem léteztek, állatkert tudomásunk szerint pedig csak Budapesten működött, így nem nagyon volt más választásunk, mint magunk gondoskodni a csöppségről. Apukámmal nagyon fellelkesültünk (anyukám arcán mérsékelt volt az öröm), és elindult a bagolymentő akció. Hamar neve is lett – Bagó. Az eleje nagyon kemény volt, mert Bagóka gyomra a pitymallattal együtt ébredt, és egy atomóra pontosságával, félóránként jelezte az esedékes etetést. Apukámmal borsónyi húsgalacsinokat gyártottunk, amiket csipesszel helyeztünk el gondosan a feneketlen gyomrú madárka torkában. Később – az élethűség kedvéért – egereket szereztünk be nagyszüleim kamrájából. Szerintem szüleim időnként közel állhattak a váláshoz, például akkor, amikor nagymamám, a vasárnapi ebédre érkezvén, gyengéd mosollyal az arcán, néhány gondosan becsomagolt egérkét is elővett a szatyra mélyéről – hiába, az unokákért mindent. 🙂

Bagó számos vicces történettel gazdagította a családi legendáriumot; a top 3-ba tartozó egyik ez: Bagó sohasem tanult meg repülni, pedig isten lássa lelkét, édesapám mindent elkövetett, de sajnos csak a siklórepülésig jutottak. Esténként mindig kiengedtük fogadott családtagunkat egy kis egészségügyi ugrabugrára. Egy forró nyári alkonyatkor azonban nyitva felejtettük az ablakot, Bagó pedig úgy döntött, szintet ugrik a siklóernyőzésben, és lenavigálta magát a hatodik emeletről az utcára. Egyszer csak riadt vijjogására lettünk figyelmesek, ami gyanúsan távolról zengett. A következő pillanatban apukám felugrott, feltépte a bejárati ajtót, és lélekszakadva rohant le az utcára. Mi a tesómmal az ablakban csimpaszkodva izgultunk, hogy mi lesz. Ha valamelyik szomszéd akkor úgy döntött, hogy elszív egy cigit az ablakban, az alábbi, nem mindennapi fogócskának lehetett tanúja: az utcán parkoló kocsik alatt egy kis vijjogó valamit kergetett három, szemmel láthatóan vadászösztönét csúcsra járatott macska. A kerge konvojt egy meglehetősen kényelmes házi viseletben rohanó férfi zárta, aki időnként hasra dobta magát a kocsik mellett, próbálta elzavarni a különféle harci alakzatokat felvevő macskákat, ezzel egyidőben pedig igyekezett elkapni a vijjogó valamit. Nem tudom, hogy sikerült, de végül apukám győzött, a macskák éhen maradtak. 🙂

Bagó még hosszú évekig élt velünk, olyan élményekkel, felelősségtudattal gazdagítva gyerekkorunkat, amikért mindig is hálásak leszünk neki és a szüleinknek. Mai körülmények között valószínűleg másképp cselekednék, hozzáértőbb szakemberekre bíznám a felnevelését egy ilyen fiókának, de a madarak megismerését, a felelősségérzet kialakulását más módon csempészném/csempésztem be a gyermekeim életébe.

Május 10.-e a Madarak és fák napja. Keressetek Ti is egy erről megemlékező programot, és adjatok élményt, tudást a gyerekeknek és magatoknak. Igazán nem nehéz ilyet találni. Ma már csak ki kell nyitni az internetet. 🙂